Zen buddhizmus: az egyik kéz hangja
Valószínűleg olvastam a zen buddhista mesterekről, akik botokkal verték meg a hallgatóikat, vagy tüdejük teljes kiáltásával utasítják az utasításokat. De valószínűleg nem is gyanította, hogy a zen buddhizmus a mahayana buddhizmus és a taoizmus néven ismert helyi kínai hagyomány egyedülálló kombinációja (amely hangsúlyozza az élet holisztikus és elválaszthatatlan természetét, mint Tao). (Bár az indiai szerzetesek már a Kr. E. Század elején a buddhizmust hozták Kínába, a zen buddhizmus csak a VII – VIII. Században alakult ki önálló mozgalomként.) A zen buddhizmus radikálisan elmozdult a hagyományos buddhizmustól, összpontosítva a a megvilágosult állapot a tanártól a tanulóig, néha olyan viselkedésen keresztül, amelyet az átlagember furcsának vagy akár nevetségesnek tart.
Miközben más buddhista hagyományok a szent szentírások tanulmányozására összpontosultak, a zen buddhizmus áttörést sikerült elérnie a metafizikai fátyolon keresztül, és azt mondta: "Csak üljön le! A meditáció az elsődleges eszköz lett az anyagi világhoz való egész életen át tartó kötődés leküzdésében és annak megértésében. A zen buddhista tanárok Buddha természetét hívják fel, azt a bölcsességet, amely mindannyiunkban rejlik születése óta.
A zen buddhizmus a látszólag megoldhatatlan rejtvényeket is megfogalmazta, amelyek koans néven ismertek, mint például: "Milyen hangot adhat az egyik kéz?" Azáltal, hogy teljesen elmerül egy ilyen koánban, a szerzetes végül minden dolgába bekerülhet - amit a Zen tanárok satorisnak hívnak.
Japánban a zen buddhizmus nagyban hozzájárult a szellem és a keménység ismert szamuráj erejének fejlődéséhez, és szigorú, tiszta, egyszerű, de mégis kifinomult esztétika, például kőkertek és tintarajzok kifejlesztéséhez vezetett. Japánból a zen buddhizmus előkészítette az utat magának Észak-Amerikába, nagy népszerűséget szerzett a beatnik nemzedék körében az 1950-es években, és előkészítette az utat a meditáció iránti érdeklődés utóbbi időben. (Az észak-amerikai zen buddhizmusról bővebben ebben a fejezetben a "Meditáció amerikanizációja" című szakaszban olvashat.)
Vajrayana buddhizmus: az átalakulás ösvénye
Kínához hasonlóan (ahol a buddhizmus találkozott a taoizmussal), Tibetnek is volt saját vallása, úgynevezett Bon, amely többek között mágikus rituálékat tartalmazott, amelyek megkönnyítik a helyi szellemek és pogány istenségek megkönnyítését. Amikor a nagy indiai tanár, Padmasambhava az AD hetedik században Indiából a buddhizmust hozta Tibetbe, először le kellett győznie a gonosz szellemeket, amelyek ellenálltak az erőfeszítéseinek. Végül ezek a szellemek a tibeti buddhizmus szerves részévé váltak, védõként és szövetségeseként szolgálva a komplex tibeti panteonban.
A tibeti buddhisták úgy gondolták, hogy a Buddha különböző szinteken prédikál egyidejűleg, a tanítványainak igényeitől és képességeitől függően. Buddha tanításainak legmeghonosabb tanácsait állításuk szerint évszázadok óta tartják titokban, és végül Tibetben végződtek, Vajrayana néven. A hagyományos meditáció a Vajrayana maximális beillesztése alapján kombinálódik az indiai tantra elemeivel és hatékony energiagazdálkodási módszereket alkalmaz. Ha a hagyományos buddhizmus megtanítja kiküszöbölni a negatív érzelmeket és a tudatállapotokat, például a haragot, a kapzsiságot és a félelmet, akkor a Vajrayana buddhizmus azt tanítja követõinek, hogy ezt a negatív képet közvetlenül bölcsessé és együttérzéssé alakítsák.
A meditáció a tibeti buddhizmusban magában foglalja a vizualizációt is, azaz a képzelet aktív felhasználását olyan erőteljes szellemi erők vonzására, amelyek megindítják a spirituális megértés folyamatát.
A Közel-Keletre és azon túl a Nyugatra
Bár a judeo-keresztény és az iszlám hagyományokban a meditáció önállóan fejlődik, a Közép-Kelet meditátorait befolyásolhatták az Indiában és Délkelet-Ázsiában alkalmazott módszerek (lásd e fejezet korábbi szakaszai). A történészek szerint a kereskedők és a zarándokok már régóta ellátogattak ezekbe a régiókba, és a buddhista szerzetesek a korai keresztény időkben jelentek meg Rómában! Az indiai meditátorok - az ősi felfogás szerint, hogy Amman egyenlő a brahmannel („én és a létezés alapja egy egész”) - magukra fókuszáltak és magukra fókuszáltak, megpróbálva megtalálni az isteni saját maguk mélyén, a nyugati gondolkodók és teológusok mélyén. Istenre mutatott, aki szerintük az egyénen kívül létezett.
